A csillagászati fényképezésben úttörőnek számító Weinek László professzor a Vénusz bolygó napkorong előtti elvonulását vizsgáló expedíció tagjaként jutott el a Kerguélen-szigetekre 1874-75-ben. Ez igen nagy teljesítménynek számított abban az időben, amikor Ross-kapitány sikertelen hódító útjai nyomán a tudományos világ kezdett belenyugodni a távoli dél megközelítethetetlenségébe. S bár akkoriban a Kerguélen-szigetektől délebbre már majdnem 30 fokkal is jártak hajók, magyarok közül az első igazi déli, "antarktiszi" utazás krónikáját Weinek adta közzé a Természet-tudományi Közlönyben, 1878-ban. Aztán hosszú szünet következett. 1957-ben, az első Nemzetközi Geofizikai Évben viszont már két magyar származású meteorológus is dolgozott az Antarktiszon: Fazekas István az amerikai Amundsen-Scott bázison, és Bolza Alfonz az ausztrál Mawson állomáson. Boda János orvos 1958-ban kapcsolódott be az ausztrál Antarktisz kutatásokba. Öt évet töltött a Déli-sarkvidéken, az Anderby-földön hegyet is neveztek el róla. Az első hivatalosan kiküldött magyar, Titkos Ervin a 9. szovjet antarktiszi expedíció meteorológusaként érkezett a Mirnij-állomásra, 1964. január közepén. Ott töltötte a telet, és a következő év januárjában Hirling György váltotta őt. A 11. szovjet antarktiszi expedícióval a Mirnijre érkező Barát József találkozott a Csehszlovák Akadémia megbízásából a Novolazarevszkaja állomáson áttelelt Pintér István geofizikussal. Barát 1966 telét töltötte a Mirnijen, majd sikerült átrepülnie a kontinens belsejében és egyben a Föld geomágneses pólusán létesített Vosztok állomásra, hazafelé pedig látogatást tett a Mologyozsnaja és a Novolazarevszkaja állomásokon is. Az Antarktisz első magyarjai tehát főleg meteorológusok voltak, akik a nemzetek összefogását jelképező szovjet expedíciók tagjaként dolgoztak 1-1 évet a Mirnij állomáson. Mivel szovjet segítség nélkül ekkoriban még lehetetlennek tűnt eljutni a sarkvidékre, Rockenbauer Pál, a Magyar Televízió szerkesztője is ezt az utat választotta. 1968-69 nyarán kooprodukciós szerződés alapján filmet készítettek Szabados Tamás operatőrrel, amely nem csak az orosz közönséget, hanem elsőként a magyar tévénézőket is elkalauzolta a kontinens peremi Mirnij-állomásra. Rockenbauer berepült a Vosztokra, majd 1969 nyárvégén hazatartó hajójuk kikötött a King George-szigeten, az orosz Bellingshausen-állomáson is. "A Déli Sarkvidéken jártunk" című filmet, amelyben a hosszú hajóút eseményeit, az állomásokat és a környező területek élővilágát is megörökítették 197.-ben mutatta be a Magyar Televízió. Több, mint 30 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét magyar filmesek dolgozhassanak Bellingshausen környékén és messzebb, a King George-sziget érintetlen oázisaiban.
A '70-es években sajnos véget ért kutatóink folyamatosnak mondható sarkvidéki jelenléte. 1971-ben Vissy Károly meteorológus egy tengeri expedíció résztvevője volt az Antarktisz környéki vizeken, 1975-ben pedig az első magyar nő, Farkas Edit meteorológus, ózonkutató töltött két hetet a Ross-szigeti Scott és az amerikai McMurdo-állomáson.
Pándi Ferenc meteorológus 1978-ban az utolsó magyar volt, aki még eltölthetett egy évet a szovjet kutatók között. 1985-86-ban G.-Tóth László hidrobiológus nyári expedíció keretében, szovjet óceánjárón dolgozott a délsarki vizeken, majd a '90-es évek második felében Oszkó László geofizikus már német tengeri kutatóút résztvevőjeként jeleskedett. Az utóbbi években több külföldi honfitársunk is dolgozott a Déli-sarkvidéken (pl. Papp Éva geofizikus 2003-ban). Természetesen számos hazánkfia vetődött el az Antarktiszra, mint idegenvezető, szakács, zenész vagy egyszerűen turista, de róluk nincsenek pontos információink. Számításaink szerint kutatók és kalandorok lehetünk úgy 1-2 százan. Ha azonban azt tekintjük, hogy az utóbbi 40 év alatt alatt több mint 3000 lengyel kutató és technikus tartózkodott az Antarktiszon, nincs okunk jelentős magyar antarktiszi múltról beszélni.