Az Antarktisz tudományos vizsgálata alig több mint 100 éves múltra nyúlik vissza. A hatalmas, fagyott, fehér kontinens szervezett kutatása az 1950-es években kezdődött. A zord időjárással, jégkorszaki körülményekkel dacoló kis létszámú kutatócsapatok úttörő feltáró és elemző munkájukat kutatóállomásokról kiindulva végzik, de a hatékony terepi tevékenységhez gyakorlott kisegítő és ellátó háttérre is szükség van.

Az emberi jelenlét - dobozba zárt élet
A jeges földrészre ma az emberek többsége turistaként érkezik. Ám a tízezernél is több, néhány napos vizitre érkező látogató mellett a kalandvágyó sportemberek kis csoportjai, extrém teljesítményekre képes elszánt csapatai is jelen vannak a jégvilágban. Az Antarktisszal való harmadik típusú találkozás a tudományos munkát végző kutatóállomásokhoz kapcsolódik. A 100 évvel ezelőtti első tudományos vállalkozást, a belga irányítású, nemzetközi Belgica Expedíciót (első sikeres telelés - Amundsen vezetésével, lengyel, román, amerikai résztvevőkkel) több partvidéki angol, ausztrál, német kutatóút követte, de a napjainkra jellemző, állomásokra épülő, rendszeres vizsgálatok csak az 50-es évek második felében kezdődtek. Amundsen és Scott szánjai után 40 évvel repülőgépek érkeztek a Déli-sarkra. 1957 elején felépült a sarkon az amerikai állomás (Amundsen-Scott) és a déli földmágneses póluson a szovjet Vosztok bázis. A nyomukban emelt nagyszámú belföldi támaszpont ma üresen áll (vagy elpusztult), s e két klasszikus, kontinens-belseji állomás mellett napjainkban működő kb. 35 állandó bázis a tengerparton (vagy közelében) létesült. Az 1961-ben életbe lépett Antarktiszi Egyezmény szerint a 60. szélességi körtől délre eső térség nemzetközi terület, a jeges kontinens egyes szeleteit senki sem sajátíthatja ki, így az állomások a partvidék mentén, ma már jószomszédi kapcsolatokat ápolva, elszórtan (egymástól 10-500 km-re) állnak, de az egész földrészt tekintve az Antarktiszi-félsziget környezetében csoportosulnak legnagyobb mértékben.

A kezdetben fa, ma már fémbarakkok, konténerek népe kutatókból és kisegítő-létfenntartó személyzetből (szerelőkből, technikusokból) áll. A technikai személyzet létszáma 3-4-szerese a kutatókénak. Az állandó kutatóállomások többsége közepes méretű, ezek nyaranta 25-60 ember lakhelyei, de ugyanitt télen csak 15-20 fő tartózkodik. A legnagyobb bázison, az amerikai McMurdo állomáson nyáron akár 1200 fő is tartózkodhat, a bázisnak a 80-as években atomreaktora is volt. Az állandóan működtetett bázisok mellett 25-30 szezonális (nyári) kutatóállomás is működik a jégvilágban. Ezekben csak néhány fő fér el a december és április közötti olvadási idényben és sok esetben a téli elhagyatottság során a viharok következtében annyira megrongálódnak, hogy a következő szezonban újraindításuk már lehetetlen. Nyáron összességében 4-5000, telente 800-1000 ember ideiglenes otthona e másfél európányi kontinens.

Az antarktiszi emberi szórványok élete az egyes állomások elszigeteltsége és a nagy távolságok ellenére igen hasonlít egymáshoz - és merőben különbözik a normál társadalmakban megszokottól. A jég szorításában, a zord terepi körülmények között, a számos ember számára ellenséges kinti környezetben (jéghasadékok, eltévedés, fagyás) a kutatóbázisok komfortja, zárt élete jelenti a biztos menedéket, az életben maradás egyetlen lehetőségét. (Bár 1953-ban állítólag a brit Base G állomás teljes téli személyzete életét vesztette az utánpótlás elmaradása miatt.) A helyzet némiképp az űrállomásokra hasonlít. Nagy áldozatok árán fenntartható emberi jelenlét, nélkülözhetetlen szakértelem, szervezettség, mesterséges környezetben (zárt lakóhelyiségekben) kialakított fenntartható, de feszültségekkel teli élet. Az ablakok nem nyithatók, minden kéznél, nincs rádió és TV műsor, lassan csörgedező hírek, mozgási tilalom az állomás területén kívül... Konzervdobozlét, melynek lakóközössége két kasztra osztódik. A fenntartási és javítási munkákat végző technikai személyzet jelenléte nélkülözhetetlen a nyugodt kutatómunkához, ám ha az állomás jól működik - munka nélkül vannak, s egy idő után unalmukat semmi sem űzheti el. (Videokazetta, könyv, s főként alkohol csak korlátozott mennyiségben van a bázisokon.) Az otthonitól magasabb fizetés vagy a kaland miatt, esetleg a családi megkötöttségek elől menekülő szakszemélyzet - az első, varázsos hetek elmúltával - néha összetűzésbe kerülhet a másik kaszttal, a kutatókkal. Az állomásokra érkező, a jégvilág vonzásában élő kutatók többnyire az antarktiszi környezet szerelmesei. Szakmai kihívástól hajtva a rendkívüli táj vonzásában meglehetősen aprólékosan kidolgozott, költséges vizsgálatokat végezve unatkozni nincs idő. Megfelelő kiszolgálás mellett a bázis laborjaiban vagy a terepen (gyakran messze az állomástól) végzett több hónapos, vagy akár egy éves munka során fel sem merül, hogy idegen bolygón lennénk. "Vissszacsöppentünk a jégkorszakba, de pont ez a vonzó, ennek rejtélyeit kutatjuk." A kis számú terepi kutatók mindegyike dolgozott már a korábbiakban hasonló jeges, zord körülmények között (pl. magashegységekben), s a szabad mozgást lehetővé tevő engedély birtokában meglepően változatos, kalandos, munkával teli napokat (hónapokat) élhetnek át. Számukra az állomás csak a háttér (a viharos napokon menedékhely), az étkezés és pihenés helyszíne.