A sokáig rejtélyes déli földrész, a Terra Incognita Australis, az utolsóként felfedezett kontinens földje kétszáz évvel ezelőtt még érintetlen jégvilágként terpeszkedett a fagyos sarki tengerekkel körülvéve. A fokozatos, a 20. sz. második felében egyre gyorsuló feltárás során azonban később sem alakultak ki rajta valódi települések. Az ember csak szemlélődő, kutató vendégként érkezhet e jégvilágba.

Az Antarktisz Dél-Amerika felé nyúló peremi térségét az 1820-as években érték el először a sarkutazók és prémvadászok. Az angol Bransfield és az orosz Bellingshausen szinte egyszerre tűzte ki országuk zászlaját, majd gazdag fókaprém-zsákmány reményében megérkezett az amerikai Palmer is. A King George-sziget a korabeli térképeken több néven is szerepel, s néha még ma is felbukkan a felfedezéskor aktuális névadás eredményeként az orosz Waterloo-sziget elnevezés. A 19. sz. végén zajló féktelen bálnavadászat nyomait a jégmentes partvidéken ma mindenütt követhetjük, mivel az elejtett állatokat partra vontatták, s a feldolgozás után otthagyott bálnacsontok ezrei fehérlenek a kavicsos fövenyen. A fókavadászat ekkor már hanyatlóban volt, a korai vadászok mértéktelen állatirtása következtében. Az igen értékes bundájú medvefókák populációi rendkívül lassan, csak napjainkra regenerálódtak. A sarkutazásnak még nem nevezhető vadászkalandozások közepette 1897-98-ban sikeresen áttelelt a befagyott partközeli vizeken a Belgica Expedíció, amely nemzetközi együttműködésben létrejött úttörő sarkkutató vállalkozás volt. Az Amundsen irányította telelés végén az amerikai, belga, román, lengyel és norvég résztvevők még sajnálták is, hogy kikerültek a jég fogságából, olyan jól elfoglalták magukat a téli tudományos vizsgálatokkal.

Nagy-Britannia végül saját antarktiszi felségterületnek nyilvánította a régiót, ám a kontinens felosztásakor, körcikkekre bontásakor más, rivális hatalmak is igényt tartottak az Antarktiszi-félsziget térségére. Így az angol, a chilei és az argentin körcikk jócskán átfedte egymást, s a területi viták a II. Világháborút követően fegyveres konfliktusba torkolltak. A dél-amerikai országok erősödő katonai juntái egymás után létesítették a katonai támaszpontokat... Az Antarktisz belsejében két nagyszabású amerikai hadgyakorlat zajlott a negyvenes évek második felében, ám a Szovjetúnió ekkor még nem jelent meg a jeges kontinensen, erre csak a Nemzetközi Geofizikai Év (1957-58) teremtett alkalmat. 1956 végén Amundsen és Scott után 45 évvel újra ember állt a Déli sarkon. Amerikai repülőgépek landoltak, majd sebesen kutatóállomást létesítettek a sarkponton (ez a ma is működő Amundsen-Scott Állomás). A Szovjetúnió a K-Antarktisz felé terjeszkedett. Egymás után épültek a sarkkutatásban és az esetleges területszerzésben érdekelt államok bázisai. Az 1961-ben életbe lépett Antarktiszi Egyezmény kísérelt meg véget vetni a területi vitáknak, s rendezni a kontinens nemzetközi státuszát. A D-i 60. szélességi körtől D-re eső terület eszerint ma nemzetközi térség, egy állam sem sajátíthat itt ki földdarabokat és tengerrészeket, tilos a gazdasági és katonai tevékenység, s 1989-ben 50 éves bányászati moratóriumot is hirdettek. Nemzetközi szervezetek (pl. SCAR, COMNAP, Greenpeace) ügyelnek a rendelkezések betartására, és új szabályokat léptetnek életbe (pl. 1994-től az őshonos állatvilág védelmében megtiltották a szánhúzó kutyák antarktiszi jelenlétét). Hazánk 1984-ben csatlakozott az Egyezményhez, de beleszólási jogunk nincs, ún. nem-konzultáns tagok vagyunk, mivel Magyarországnak eddig még nem volt önálló Antarktiszi Programja, s nem fejtettünk ki folyamatos tudományos tevékenységet a térségben.

Napjainkra 50 állandó kutatóállomás épült fel a kontinensen, s ebből ma kb. 35 működik. Melletük 30 db csak nyáron üzemelő, szezonális állomást tartanak nyilván. Nyaranta 4-5000 (ebből kb. 1200 a hatalmas, amerikai McMurdo állomáson), télen ezer ember tartózkodik a másfél európányi földrészen. Az állandó állomások közül csak kettõ van messze a szárazföld belsejében: az Amundsen-Scott a forgástengely-szerinti D-i sarkon és az orosz Vosztok a D-i földmágneses póluson. Jelenleg a folyamatosan működõ kutatóállomások negyede (!) a King George-szigeten található.

A King George-sziget térségében az Antarktiszi egyezmény után sem csitultak el a dominancia-viták. Bár Anglia az 1960-as évek elején kivonult a szigetről Chile és Argentína tovább folytatta a vetélkedést. 1977-ben Pinochet is járt a földdarabon, repülőteret építettek, jelképesen 6 családot telepítettek egy oázisba (TTR. Marsh állomás), erre válaszul az egész argentin kormány landolt a jégen, s megszemlélték a jeges argentin földet.

1976-ban olasz hegymászócsoport érkezett motorcsónakon (!) a Dél-Amerikából, partra szállva az Admiralitás-öböl egy oázisában, a nyár folyamán egy épületet emeltek a következő évek olasz kutatásainak bázisául. Amikor a kis csapat a tél beállta előtt elhagyta a szigetet, egy argentin különítmény nyomban felégette, lerombolta a házat. E katonai akciónak lengyel biológusok, oceanográfusok is tanúi voltak, akik akkor megfelelő állomáshelyet kerestek a létesítendő lengyel bázis számára. Mivel a térségben ez az oázis kínálta a legkedvezőbb feltételeket egy közepes méretű antarktiszi állomás számára, 1977-ben lengyel hadihajók érkeztek az Olasz-völgynek elnevezett terület bejáratához, és a tengerészgyalogosok másfél hónap alatt felépítették az Arctowski állomást. A zászlórúdra felkerült (ideiglenesen) az argentin zászló is, s nem érte támadás a bázist.

A korai sarkutazók és kutatók kutyaszánokon vagy hidegtűrő lovak segítségével járták a jégmezőket. Scott már lánctalpas járműveket is kipróbált a jégkupolán, az 1950-es évektől  megjelentek a repülőgépek, ám napjainkban számos elemzést műholdfelvételek segítségével végeznek. A távközlési-navigációs műholdak segítik a jégvilági tájékozódást, műholdas telefonokkal zajlik a kommunikáció és műholdak teszik lehetővé az úton lévők mozgásának pontos nyomon követését is.